|
Témaindító hozzászólás
|
2013.08.18. 14:56 - |
Itt kevesebb hal van, mint a folyóban, ezért halászatra nem igazán alkalmas. Viszont megnyugtató leülni a partra ls nézni a sima víztükröt. A vízirányítók szívesen járnak errefelé, hogy tökéletesítség a tudásukat - itt talán még jobban is tudják, mint a gyakorlótéren. |
[6-1]
 Próbáltam feleleveníteni magamban, hátha találkoztunk már valahol, akár csak egy pillanatra is. Nem tűnt ismerősnek, úgyhogy kétség kívül nem futottam még össze vele sehol sem.
- Igen - válaszoltam. - Ahogy látom, van tapasztalatod az íj használatában.
Kissé mintha meglepettnek tűnt volna. De hát ki nem lepődne meg, ha egy idegen csak úgy, a semmiből jövet, hirtelen megdicsérné? Nyilvánvalóan mindenki. Csak mindenki máshogy fogadja: van, aki jól, van, aki meg nem, és meg sem szólal, rosszabb esetben mindennek lehorjda az illetőt, hogy miért beszél bele a dolgaiba. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a lány melyikbe tartozik.
- Eric - mutatkoztam be. - Eric Millborrow. Na és a tiéd?
Közben lassan közelebb sétáltam hozzá, mert nem épp a legjobb méterekről társalogni. Lovam pedig ügyet sem vetett se rá, se rám, teljes nyugodtsággal legelészett tovább. Hozzá volt szokva az idegenek jelenlétéhez, ezért nem szaladt el. |
 Gyerekjáték volt, morfondíroztam magamban vidáman, miközben lomhán a tőlem néhány méterre elterülő őzhöz lépkedtem. Épp leguggoltam volna, hogy kihúzzam az apró fejébe fúródott nyilamat, amikor ismeretlen hang szólalt meg tőlem nem messze. Nem telt sok időbe, mire eljutott tudatomig, hogy rajtam kívül más, íjjal rendelkező egyén nemigen akad a közelben...
Valósággal szidtam az Isteneket, és az áldozatomat, amiért ide, a tóhoz kellett menekülnie, ráadásul ott „fent” még hagyták is neki. Most szóba kell elegyednem ezzel az idegennel – feltéve, ha nem akarom, hogy azt higgye, kitépték a nyelvem...
Lassan tereltem felé a tekintetemet, miközben bár lomhán, de határozottan téptem ki nyilamat az állatból, ügyelve arra, nehogy beletörjön. Én sajnos nem bővelkedtem annyi nyílban, hogy pazarlásra, és figyelmetlenségre adhassam a fejemet.
- Úgy gondolod? - néztem rá meglepetten, megvillogtatva ezzel a burokba zárt önmagamat. Nem szoktam hozzá a dicséretekhez (ez márpedig annak tűnt), így beletelt néhány másodpercbe, míg rendezni tudtam meglepettségemet. Emlékszem, utoljára a bátyám dicsért meg, viszont ő sokkal inkább a kardforgatásomat, mintsem az íjászathoz való tehetségemet véleményezte. Az erdőben sosem akadtak olyan emberek, akik szóvá tették volna az effajta dolgokat, a piacon csak elismerő tekinteteket kaptam - és azt is mindössze azért, mert képes voltam egy ki tudja hány kilós szarvast a piacig cipelni -, Maggie pedig sosem volt az a dicsérgető fajta. De sosem panaszkodtam, hiszen tudtam, hogy mihez értek, és mihez nem, nem kellett hozzá holmi dicséret, meg szép, kedves szó. - Mi a neved? - nyomtam el végül meglepettségemet, így felvéve a megszokott semleges érzelemvilágomat. Miközben vártam a válaszát, tekintetemet az áldozatomra szegeztem. A teste még meleg volt, abban viszont egészen biztos voltam, hogy szörnyethalt. Feltápászkodtam, majd a tó vizéhez indultam, hogy lemoshassam a vérrel, és még kitudja mivel áztatott nyilamat. |
A gondolataim közül hirtelen kiszakított valami. Felkaptam a fejem, hogy láthassam, mit láttam a szemem sarkából. Egy őz, mögötte nem messze egy lány futott el. Lekötötte a figyelmemet, hogyan fogja elkapni, meg amúgy sem akartam közbeavatkozni. Úgy tűnt, hogy nem vett észre. Vagy legalább csak nem vett tudomást rólam.
Érdeklődve figyeltem, ahogy az őz már nem tud hová menekülni, a lány pedig becélozza a nyíllal, majd rálő az állatra. Ahogy láttam, volt gyakorlata az íj használatában. Igaz, én inkább kardot használok, mint fegyvert, de a nyilazás sem állt távol tőlem, így hamar rá tudtam jönni, ki a kezdő és ki nem. A lány egyértelműen nem az volt.
- Jól bánsz az íjjal - állapítottam meg, miközben felálltam. |
A mai nap sem volt különb az összes többinél, attól eltekintve, hogy borzalmasan aludtam (ugyanis sajgott minden egyes porcikám a nemrégiben elszenvedett balesetemnek köszönhetően). A tegnapi nap éppen az úton keltem át - miközben az aznap reggel vadászott szarvas húsáért kapott jutalmamat számolgattam -, amikor egy figyelmetlen lovas gyakorlatilag átgázolt rajtam. Mármint, ő is lezúgott a lováról, de ez még nem tette semmissé az ezáltal szerzett kékeszöld foltjaimat. Pechemre egy gazdag kis ficsúrt sikerült kifognom, aki aztán elhordott mindennek, majd közölte, hogy még egy ilyen, és karóra tűzeti a fejemet. Gondolom valamelyik nemesi családból származhatott, ugyanis amint hazatértem, még Maggie fülébe is befészkelte magát a kis incidensem, aki egyébként teljesen elzárkózik a pletykák elől (bár ki tudja...). Nem örült neki. Egész nap a konyhának nevezett valamit kellett pucolnom, csoda, hogy nem vesszőztetett meg... aznap nem mehettem ki az erdőbe, a mai napon viszont úgy határoztam, ha csendet, és nyugalmat szeretnék (márpedig azt szeretnék), az erdőbe menekülés lesz az egyetlen célszerű megoldás. Még sosem szöktem meg tőle, és nem is volt célom magamra haragítanom őt (hiszen ő volt az a nő, aki befogadott a lakásába, amikor arra a legnagyobb szükségem volt), amit viszont nem tud, az nem fáj. És még mindig rá tudom fogni a koromra azt, hogy miért is szöktem el a tudta nélkül... ha huszonéves nő lennék, már nem lenne ilyen egyszerű a helyzet. De nem vagyok az.
Tudtam, hogy ma halaszthatatlanul fontos találkozója lesz - melyet ha fizetnének sem hagyna ki -, így hát kivártam, míg elhagyja a lakást, azelőtt pedig rám bízza a kiszabott feladatokat. Takarítás. Már évek óta ugyanaz a dolgom, így valószínűleg félkézzel is menne, nem kell azon aggódnom, hogy későn, esetleg sután, figyelmetlenül, rosszul végzem el azt.
Kilestem az ablakon: nagyjából dél körül járhatott az idő, de még bőven uralkodott a reggeli csípős időjárás. Ráadásul a levegő is szúrós volt: erre azokban a percekben jöttem rá, melyek leforgása alatt a lakás falain kívül tudtam magamat. Bordó ruhát vettem fel: frissen mosott volt. Bár ritkán hordtam, így ki tudja mikor moshatta ki Maggie. Magamra akasztottam az íjamat, majd az erdő felé indultam, miközben a nemrégiben élesített nyilammal bíbelődtem. Átvágtam az utakon, hogy minél előbb odaérjek – mindössze tíz percbe telhetett, és már a sötét erdő közepén találtam magamat. Úgy ismertem ezt a helyet, mint a saját tenyeremet: talán ezért nem is aggódtam soha, hogy mi lesz, ha egyszer olyan mélyre bandukolok, hogy aztán nem találok vissza. Vagy mi lesz, ha megtámadnak, és nem tudok a menedéket nyújtó városba menekülni...
Nem volt más dolgom, mindössze fülelnem kellett: nem volt nehéz dolgom, mint mindig, az állatvilág most is élte az aktív, csendesnek aligha nevezhető életét. Ahogy követtem a hangok útvonalát, egy csapat őzre lettem figyelmes. Dobbant egyet a szívem. Csak levegőzni jöttem, de máris könnyebb dolgom van, mintt általában, amikor vadászni indulok. Leakasztottam magamról az íjamat, felajzottam az először kezembe kerülő nyíllal, hosszan be-, majd kifújtam a nyirkos levegőt, miközben a tőlem legközelebb lévő őzre céloztam. A lövést viszont elvétettem, ugyanis megmozdult: így csak épphogy a combját sértette...
Ahány őz, annyi irány – nos, így menekültek el, hátrahagyva az általam megsebzett jószágot, aki még mindezek ellenére is kitartóan süvített (kis túlzással, ugyanis szegénykém sántává vált). Türelmetlenül fújtattam egyet, miközben utána iramodtam.
- Ne fuss el! - nyöszörögtem halkan, inkább saját magamnak, mintsem az őznek.
A lombok hirtelen ritkulni kezdtek, és már csak arra lettem figyelmes, hogy az erdő mellett fekvő aprónak aligha nevezhető tónál kötöttünk ki. Az őz sarokba szorult, én pedig kihúztam a tegezemből az utolsó nyilamat, majd a fejére céloztam, ezzel szívtelenül kioltva az üldözött áldozatom életét. Akkor még észre sem vettem, hogy más is van itt rajtam kívül... |
Mindig is szerettem idejárni, de ugyanakkor sosem tudtam, hogy miért. De bármilyen oka is van, valamiért folyton vonzott a tó és annak környéke, mindig megnyugtatott.
Most sem volt másképpen. Csak némán ültem a parton és a szinte teljesen sima vizet néztem. Néha feltűnt egy-egy hal vagy béka, de egyébként semmi nem zavarta a vizet, alig fodrozódott. Tőlem nem messze világosszürke lovam legelészett. Nem kötöttem ki, nem lett volna értelme, mivel úgysem menne el.
Miközben a tekintetem a víztükörre tapasztottam, a gondolataim valahol máshol jártak. |
Itt kevesebb hal van, mint a folyóban, ezért halászatra nem igazán alkalmas. Viszont megnyugtató leülni a partra ls nézni a sima víztükröt. A vízirányítók szívesen járnak errefelé, hogy tökéletesítség a tudásukat - itt talán még jobban is tudják, mint a gyakorlótéren. |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Próbáltam feleleveníteni magamban, hátha találkoztunk már valahol, akár csak egy pillanatra is. Nem tűnt ismerősnek, úgyhogy kétség kívül nem futottam még össze vele sehol sem.
Gyerekjáték volt